Piros - Vámpírnapló(k) egy antivámpírtól

Pont : 48,9

Vámpírnapló(k) egy antivámpírtól

Két nap az örökkévalóságból

 Június van, baszott meleg, elfogyott a jégrém, hajat kéne mosnom, ja, és az épp a közös ágyikónkban szunyókáló pasimnak rohadtul az utolsó pillanatban jutott eszébe bejelenteni, hogy ő amúgy egy kicseszett drakula!

 Szóval, az egész faszság tegnap kezdődött.

 A korábban beígért házavató bulihoz természetesen egyikünknek sem volt kedve, így annak az ötletét hamar elvetettük. Ha már a lakásra is úgy csórtuk össze mindenfelől a pénzt, akkor mégis mi a retekért, na, meg mi a retekből ünnepeljünk? Különben is, miért lenne érdekünk Teréz anyását játszva teletömni piával meg kajával még a nemlétező barátainkat is, pusztán olyan pitiáner indíttatásból, mert ez a menő? Nem, köszi, etesse csak mindenki magát, ha éhes.

 De, hogy azért a módját mégis megadjuk, Chanyeol szabadságot vett ki én pedig előre kiválogattam egy rakat horrorfilmet, abból a tipikus „összecsinálodmagad” fajtából. A végighenyélt délelőtt után közösen összedobtunk egy, a várttal ellentétben nem is annyira hányadék ebédet, aztán a kanapéra telepedve nekiálltunk kivégezni a kis listámat. Minden bosszantóan nyugisan ment: én nem meglepő módon a térdeim takarásában maradva hallgattam körülbelül négy órán keresztül, hogy aktuál ki halálozik el, míg a colos érdeklődve, a vállamra dőlve fürkészte a képernyőt. Hamar rájöttem, hogy őt ez maximálisan leköti és még csak fel sem merül benne, hogy akár, esetleg, talán, de tényleg csak talán tök romin össze lehetne közben bújni, vagy ilyesmi. Ó, hát miért is merülne?

 Rendesen megváltásként ért, amikor Chan két ásítás között poénból megjegyezte, hogy ha ennyire unalmasnak találom, akkor inkább dobjak össze neki egy kávét, mert a besötétített szoba ráhozta az álmosságot. Kis édes. Valójában ő maga is meglepődött, hogy kibújva mellőle azonnal felpattantam, és totál figyelmen kívül hagyva a zsibbadó jobb lábamat, se szó, se beszéd átiszkoltam a konyhába teljesíteni a kérését. Mint valami öleb. Jesszus, behányok magamtól.

 Természetesen a nappalival egybenyitott, még erősen festékszagtól bűzlő helyiség a lehető legcsekélyebb menedéket nyújtotta a roppant aranyos, bizalomgerjesztő hangok elől, de én mégis borzasztóan megkönnyebbültem. Normál esetben előbb állnék le fonogatni Vin Diesel haját, minthogy lelkesen ugorjak Chan óhajára, de a sajgó popóm ezúttal elfeledtette velem a dívabüszkeségemet.

 Undorító, lusta dög lévén nem akartam nekiállni főzőcskézni, így rohadtul elégedett voltam magammal, amikor felfedeztem, hogy instant kávéporunk is akad még a dobozkájának az alján. Kicsit azért reménykedtem benne, hogy ha kellőképpen elhúzom a dolgokat a hűtűben való kotorászással, a drágalátós pasimnak majd feltűnik a hiányom és utánam vánszorog meglesni, élek-e még. Ekkor pedig meglát majd a főzőhelyiség olcsó, erősen narancsos fényében lubickolva, és mivel nem fog tudni ellenállni szépségemnek, az ölébe kap, becipel a hálószobánkba, ott pedig... Ó nem, maradjunk csak a realitás talaján! A szűzlányka álmaimnak nem jött el az ideje.

 Lassan tíz perce szemeztem a közönséges fehér és a citromsárga tejesdobozzal, amikor is megelégelve a bénaságomat, végül az utóbbi mellett döntöttem. Mert igen, én szegény, gyarló lélek arra merészeltem következtetni, hogy titokban érzékenysége lehet, és nem csak passzióból foglaltatja a laktózmentessel a helyet. Közben az egóm is regenerálódott. Sikeresen felbíztattam magam, hogy Byun Baekhyun igenis egy csábos, vadító, zongorista és mintegy mellesleg csodatévő ujjakkal megáldott férfi, akire minden létező személy ráizgul előbb, vagy utóbb. Még az én világi szerencsétlen párom is. Csak őt rá kell kicsit segíteni.

 Saját fejemben zajló öndicsőítésemből az zavart fel, hogy észrevettem: az állítólagos laktózmentes tej, amivel a nagy elmélkedések közepette már félig megtöltöttem a hatalmas, fehér bögrét, piros és túlságosan is sűrű. Mi a ménkű, gondoltam. Míg fejben azt próbáltam besaccolni, mennyire lehet romlott a cucc, ha már a színe is ilyen kiábrándító, gyanútlanul belemártottam a mutatóujjamat. Olyan fura, undi állaga volt az egésznek, ennek ellenére mégis a számba vettem és miközben próbáltam beazonosítani, még nyamnyogtam is rajta egy ideig. Mivel továbbra sem világosultam meg, már éppen készültem újabb adagért nyúlni, amikor is végre kapcsolt az agyam.

 Aztán sikítottam.

 És igen, millió pacsi és ováció nekem, sikeresen felfedeztem Drakuyeol amúgy zseniálisan nyomorult módon álcázott, instant vérbankját. Amit képes volt a hűtőben tárolni! A mi kicseszett hűtőnkben! UNDORÍTÓ. Csupa nagybetűvel. A legszörnyűbb pedig, hogy azt hitte, tényleg nem fogom észrevenni. Mármint teljesen oké, hogy ő, a nagy felsőbbrendű vérszopó, lebecsül engem, közönséges halandót, de, hogy még azt se nézi ki belőlem, hogy ismerjem a saját hűtőm tartalmát! Hát ez azért mindennek a teteje! Akkor rakta volna mondjuk valami olyanba, amit utálok! Vagy mittudomén. Biztos vannak ilyen speckó vérbogyók, mint a filmekben. Csak beveszed és máris fasza minden, nem kell senkit sem kinyírnod vagy lecsapolnod érte. Sőt, ha már az ő ötletét akarjuk továbbvinni, simán álcázhatta volna mondjuk ilyen laktáz enzimes, tablettás búbánatnak. Ekkora amatőrt, basszus!

 Tudom, mire gondol most mindenki. Valószínűleg hülye vagyok, amiért ezen akadok fenn. Vagyis nem. Azért vagyok hülye, mert nem verem magam a padlóhoz és tartok magam elé feszületet, ritmikusan skandálva, hogy „távozzdémon”, meg egyéb nyalánkságok. De ember, kiskorom óta tuszkolják belém a rengeteg faszságot, tündéreken, sárkányokon és koboldokon nőttem fel! Most őszintén. Nem minden takony kölök arra vágyik, hogy a mesék ne csak mesék legyenek?

 Tegye fel a kezét, aki soha nem akart unikornison lovagolni, varázsolni, vagy tündérport szórogatva madarakkal repkedni! És most nagyon-nagyon sürgősen tegye le, mert tudom, maximálisan biztos vagyok benne, hogy kamuzik. Személy szerint bármit megadtam volna, hogy ezek ne csak bugyuta legendák legyenek, hanem valós, létező lehetőségek egy izgalmasabb élethez. Szóval, joggal feltételezem, hogy én, akinek már bakfis korában is az Alkonyat volt a szentírása, talán még maguknál a vámpíroknál is többet tudok a fajtájukról. A fél életemet azzal töltöttem, hogy próbáltam Edward és Jacob között dönteni, meg elfogadni, hogy amiatt a tésztaképű némber miatt nem fognak soha összejönni. Tizenhárom évesen, javában élve a darkos, szellemidéző-Baekhyun korszakomat, abban reménykedtem, hogy jönni fog egy fiatalabb kiadású Drakula, átváltoztat, és majd kiszipolyozhatok mindenkit, aki aktuál valamilyen apróság miatt idegesít. Éppen ezért, nehogy már még nekiálljak feljebb, amiért az imáim meghallgatásra találtak és megkaptam Edward reinkarnációját Chanyeol személyében!

 Én igenis becsülöm az ajándékokat. Már az is nagy dolog volt, hogy találtam egy pasit, akiért ha úgy adódna, hajlandó lennék a lehető legrosszabb formámban, undorító, otthoni göncökben és felpuffadt arccal is simán az utcára merészkedni. Mert szeretem. És mert én fizettem a ház nagyobb részét, ő pedig még tartozik nekem a különbözettel. Lehet fasz vagyok, de Chan nem hozta szóba a közös kasszát, szóval vessen csak magára. Ha már többszörösen alárendelt vagyok a kapcsolatunkban, igenis elvárom, hogy kezdeményezzen!

 Erre most kiderül, hogy vámpír. Hát, egye fene, úgy néz ki, csipáznak az égiek. Nincs mit tenni. Ha az elkövetkező tíz évemben a lottónyerés lesz az életem álma, az is teljesülni fog?

 Persze, a kis piszok először nem akarta megmondani, miért tárol - feltehetőleg állati eredetű - vért nálunk. Amint sikerült megkülönböztetnie a filmes sikításokat az enyémtől, másodpercek töredéke alatt berobbant a konyhába, hogy aztán szembetalálja magát a feltehetőleg holtsápadt, sokkos pofikámmal. Ezt követően, mikor tekintete rólam levándorolt a „laktózmentes tej” dobozára, valahogy ijedtebbé vált annál, mint amilyennek én képzeltem abban a pillanatban magamat. Átszelte a köztünk lévő távolságot és a bögréért nyúlt, de én valamiért hirtelen nem akartam, hogy elvegye a bizonyítékom, szóval én is így tettem, aminek az lett a vége, hogy lökdösődni kezdtünk. Rövidke, de annál velősebb pankrációimitálásunk után épp készültem bevinni neki a végső csapást, amikor az ijedt Chan a nagy hátrálások közepette könyökével sikeresen lesodorta a porcelánt a pultról.

 Na, ezután míg szó nélkül felnyaltuk a csempéről a sok szutykot, megpróbáltam mérlegelni a lehetőségeket. A végére már kezdtem egészen úgy érezni, hogy az fog jobban kiakasztani, ha kiderül, hogy nem vámpír, hanem ez valami beteg hobbija, vagy ilyesmi. Visszabattyogtunk a nappaliba, Chan kikapcsolta a tévét, én pedig elhelyezkedtem a kanapén és vártam, hogy ő is hasonlóképpen tegyen. Borzasztóan kínos és kellemetlen fél órányi kínvallatás után nagy nehezen benyögte, hogy igen, amúgy ő egy vámpír, igen, vért szop – mire én roppant poénosan megjegyeztem, hogy akkor én is vámpír lehetek, csak nem vérrel táplálkozom - és igen, azt is megitta volna, amit én most szépen elpocsékoltam. Aztán már minden simán ment, hamarosan az ölembe fekve magyarázta a szemfogainak a rendkívül bonyolult, hozzám hasonló prolik számára szinte már-már felfoghatatlan működését.

 Szóval így zajlott a tegnapi napom.

 - Chan… – próbálkozom újra, amint végre, hosszú-hosszú idő múlva feltűnik, hogy az ágyban szuszogó, nyakig bebugyolált test mocorogni kezd.

 Végül is, csak pár órát kellett várnom rá.

 Kibújok a rövidnadrágomból, ledobom a pólómat, megszabadulok a papucsomtól, majd megemelem a súlyos, fehér paplant és bevackolom magamat mellé. Szándékosan nem csusszanok közelebb hozzá, csak türelmesen nézem a már jól ismert pőre, sima hátát és a tarkóját. Tudom, hogy érzi. A vámpíroknak megvan az a képességük, hogy minden körülöttük zajló dologgal maximálisan tisztában vannak, ami megjegyzem, kibaszott idegesítő.

 - Nem – mormogja halkan azon a borzasztóan szexi, karcos hangján, nekem pedig úgy kell visszafognom magam, nehogy elcseppenjek tőle.

 - Nem is tudod, mit akarok!

 Kis suttyó! Bosszúból meztelen, hideg talpamat a hátához nyomom, mire összerezzen és felordít.

 - Ya! – Teljes testével felém fordul, hogy aztán a dühös, megöllektekisgörcs nézésével helyretegyen, de én gyorsabb vagyok és egy apró szájrapuszivál lenyugtatom a kedélyeket.

 Hehe. Primitív férfiak.

 - Chan – kezdek bele megint, a lehető legkomolyabb pofimat felöltve -, csinálj belőlem vámpírt!

 Felnevet. Aztán leesik neki, hogy nem viccelek.

 - Ó, ne csináld már! – Sóhajtva átkarolja a derekamat, majd közelebb von magához és rövid fészkelődés után a hajamba fúrja az arcát, mielőtt beszélni kezd. – Kétszáztizennégy éves vagyok. Háromszáz alatt még csak nem is hallottam olyanról, akinek sikerült az átváltoztatás.

 - Akkor a mi kapcsolatunk egészen új szintre emeli a pedofíliát – vágok közbe röhögve, mert úgy érzem, muszáj vagyok megcsillogtatni a zsenialitásomat. Ha a korkülönbség számít, vajon az, hogy együtt vagyunk, egy tízes skálán mennyire lehet polgárpukkasztó? Csak, mert kétszáztizennégy az jó sokszor huszonhárom.

 Lemondóan megrázza a fejét.

 - A mi kapcsolatunk elég sok mindent emel új szintre. – Ezen elmosolyodok. – Szóval, ha továbbra is szeretnél ezzel az édes bébivámpírral járni – kezdi, én pedig nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam -, kénytelen vagy elfogadni, hogy egy darabig még nem lehet szemfogad.

 Kicsit eltávolodok tőle, hogy a szemébe nézhessek. Vajon miért nem pirosak az íriszei? Annyira illúzióromboló találni egy olyan vámpírt, aki amellett, hogy vércuki – vér, haha - és nem akar senkit sem darabokra tépkedni, még csak nem is néz ki úgy, ahogy kéne. Nem különösebben sápadt, nincsenek tündéri, hegyes fülecskéi és denevérré sem tud változni, bármennyire is menő lenne. Nem rendelkezik emberfeletti erővel, átlagos izomzattal van megáldva, nem teleportál és nem fut villámgyorsan. Magyarán az Alkonyat már rögtön az elején, kocsis jelenetnél elvesztette a hitelességét. Ezek szerint Edwardon is simán átment volna az autó, ami azért elég drámai befejezése lett volna egy történetnek, ami gyakorlatilag még csak el sem kezdődött. Na, azért nem kell hősködni!

Eh, nem tudom. Most kérdezzek rá? Azért nem vagyok annyira hülye. Bár szeretnék nem gondolni rá, de bármennyire is próbálkozom, nehéz figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ő nem öregszik, én meg igen. Ha nem változtat át, szépen lassan megvénülök itt, egy idős tata seggében meg nem hiszem, hogy akar majd turkálni. Kivéve, ha ez valamiféle beteg fétis.

 - Akkor, ha meghalok, az ujjcsontjaimat fűzd fel valami menő madzagra, csinálj belőle nyakláncot és cipelj magaddal mindenhová, hogy kísérthesselek – vetem oda, a kelleténél talán kissé több éllel.

 Folytatnom sem igazán kell, a tekintetéből látom, hogy tisztában van azzal, mire gondolok épp. Vagy talán csak előre tudta, hogy ez lesz a vége.

 - Sokan meghaltak már körülöttem – mondja, majd az enyémnek dönti a homlokát és még mielőtt felcsattannék, hogy ez mégis miféle nyugtatás akart lenni, behunyt szemmel folytatja – Nem szándékozom hagyni, hogy közéjük tartozz.

 - Miért? – Hangomban se harag, se bánat nincs, magamat is meglepem a diplomatikusságommal. – Akkor mit tervezel? Kiszívod a vérem? Vagy már most átharapod álmomban a torkom?

 - Vámpír vagyok, nem holmi vérfarkas! – sziszegi sértődötten – Amúgy meg, tuti kiakadna az állkapcsom. Nem éri meg.

 Nem bírom megállni, a vállgödrébe fúrom a fejem és hangosan felröhögök. Park Chanyeol, a vámpírok vámpírja!

 - Akkor nincs mese, rendesen kell kinyírnod.

 Megköszörüli a torkát, majd a lehető lekomolyabban oldalát elővéve megszólal.

 - Nem vagyok nekrofil. A hulláddal nem sokra mennék.

 - Tudtam, hogy csak kihasználsz – sóhajtok fel drámaian.

 Lebiggyeszti az ajkait.

 - Lebuktam. Bocsi.

 Egy darabig csak szótlanul bámulom, majd amint feltűnik, hogy pilláit lehunyva lassan újból álomba szenderül, úgy döntök, inkább a kezeimbe veszem az irányítást. A hátára görgetem, amit szerencsére hagy, így pillanatokon belül már a combjain csücsülve bámulok le rá. Chan ellazul alattam, forró bőrére szorított ujjaimmal érzem, ahogy a hasfalán hirtelen megfeszülő izmok újból elernyednek. Tekintetemet lassan végigvezetem mellkasán, a széles vállán, a hosszú, vékony nyakán, végül megállapodok az arcánál.

 Tudom, hogy nem kéne ilyen mondani egy felnőtt, érett férfiről, de egyszerűen gyönyörű. Az egész lénye, a kislábujjától az édes, elálló fülein át egészen a feje búbjáig. Nem az a bájos, bugyiszaggató szépfiú, mint mondjuk én, hanem valami egészen más. Egyszerre vad és lágy, tele van ellentmondásokkal és logikai bukfencekkel. Igazából az egész létezése egy anomália. Minél jobban megismerem, annál kevesebbet tudok róla. És mégis, hogy a retekbe lehet valaki ilyen tökéletes? Néha nagyon szeretném azt hinni, hogy csak én látom ilyennek. Mármint, hogy soha nem fog jönni egy jobb, egy szebb, és megtarthatom csak magamnak. Piszok önző dolog, de ez van.

 - Milyen érzés megharapni valakit?

 Elgondolkodik a kérdésemen.

 - Nekem nagyon jó! – Felröhög. - A másik illetőnek gondolom már kevésbé.

 Gyanakodva pillantok rá.

 - Légyszi mondd, hogy a szexuális töltetes cucc nem kamu!

 És én még reménykedtem, hogy ezzel bővíthetjük a hálószobai repertoárunkat!

 - Ha mazochista hajlamaid vannak, biztos tök jó érzés, hogy kilyukasztanak. Máskülönben szar.

 Pár másodpercig gondolkodom, de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedik a józan eszem felett. Már, ha van egyáltalán olyanom.

 - Hogy harapsz meg valakit?

 Chanyeol kihívóan felvonja a szemöldökét, majd borzasztóan lassan, mintha csak arra várna, hogy ellenkezzek, ülőhelyzetbe tornázza magát. Úgy, hogy az ölében csücsülök, most körülbelül egymagasak lehetünk. Ritka pillanatok egyike.

 Utálom a kihívásokat, most mégis bárgyún vigyorgok, ahogy megbillentem a fejem, ezzel némi hozzáférést biztosítva a nyakamhoz.

 - Ösztönből jön – kezdi, miközben mutatóujjával idegőrlő lassúsággal apró köröket kezd el rajzolgatni a kulcscsontom felett - Nem olyan, mint amikor emberi ételt eszek. A testem érzi, hogy mit akarok, az érzékeim kiélesednek és csak egy dologra tudok fókuszálni. – Azaz rám, haha! – Nem feltétlenül kell éhesnek lennem hozzá, de mivel az áldozat emlékei nem tűnnek el, mint a filmekben, nem mindegy, hogy milyen helyzetben teszem meg.

 - Sok… - Ajkai a nyakamat súrolják. – Sokszor csináltad már?

 Megáll.

 - Nem igazán. Talán kétszer. Nem lett jó végük.

 - Ha azt mondod, kinyírtál valakit, nem hiszem el – felnevetek, arcát látva pedig csak még biztosabb leszek abban, hogy az én vámpírom maximálisan ártalmatlan.

 - Nem. Az elsőnél észrevette a csaj, hogy mi történik, és elkezdett ütni. – Apró csókot nyom a nyakamra. - Majdnem én kerültem a végén kórházba.

 Miért nem lepődök meg? Mondjuk, a némber helyében én önként és dalolva, tálcán kínáltam volna magam, de hát ki tudja, mikor volt ez. Kétszáztizennégy év alatt rengeteget változhattak az emberek. Többek között divat lett a jóízlés.

 - Hány éves voltál amikor átváltoztattak?

 Chanyeol hitetlenkedve felpillant rám.

 - Huszonkettő.

 Elégedetten elvigyorodok.

 - Akkor, ha úgy nézzük, én vagyok az idősebb – állapítom meg büszkén.

 - Ha nagyon, nagyon úgy nézzük, és leszámítjuk még azt a pár évet, talán. – Örülök, hogy rám hagyja. Jól teszi. Velem nem érdemes ujjat húzni. – Még valami?

 - Nem is tudom. Tudsz még másra is fókuszálni? – kérdezem, színlelt aggodalmassággal – Vagy túlságosan élesek már rám az érzékeid?

 Hitetlenkedve bámul, aztán olyan sunyi kifejezés költözik az arcára, hogy azon nyomba megbánom a csipkelődésemet. Ó, baszki. Megtanulhattam volna már, hogy ezeket a csatákat mindig én veszítem el…

 - Tudod mit? – Nevet. A szemétje! – Ne kérdezz. Már túl élesek.

 Visszahajol hozzám, majd apró, édes puszikkal megindul az állkapcsom irányába felfedezőútra. Igazán szeretném azt hinni, hogy mindez az irántam érzett, mérhetetlen szeretetének az egyik kifejezőeszköze, de hamar rájövök, hogy csak a lehető legideálisabb helyet próbálja épp felkutatni magának. Ettől függetlenül eddig egészen bejön a vérbank szerepe.

 Fogaival finoman meghúzza a bőrt, aztán enyhítésképpen csókot lehel rá, én pedig bármennyire is nem számítottam rá, élvezem. Remélem nem azért ilyen jó ebben, mert kamuzott, és valójában amint lehetősége van rá, hobbiból embereket csapol a hátam mögött... Baljával a hajamba túr és finoman picit még dönt a fejemen, én pedig barátkozok közben a kiszolgáltatottság keserű érzetével. Ha nem róla lenne szó, tuti nem akarnám ezt, és mégtutibb, hogy nem hagynám. Végül is, ilyen helyzetben tényleg átharaphatná a torkomat, ha annyira akarná.

 Türelmetlenül fészkelődni kezdek az ölében.

 - Na gyerünk, szívd ki a vérem, Rómeó!

 Mintha csak jóváhagyásra várt volna, érzem, ahogy a szemfogai feltépik a bőrömet és meglepően mélyen a húsomba vájnak. Nem mocorog és nem áll le szétcincálni, amiért tényleg, borzasztóan hálás vagyok. Egy pillanatra végigfut rajtam a borzongás – nem, nem a jóleső, ahwwdejó borzongás, hanem az a rossz, eztnemkéne borzongás -, és hálát adok az égnek, amiért szorosan tart, mert én már nem vagyok képes rá. Isteni szerencse, hogy három kínkeserves másodperc után elhúzódik, mert még egy pillanat és vagy elájulok, vagy nekiállok sikítozni.

 Nem azért, mert annyira fáj, bár szó mi szó, a fájdalomküszöböm is elég alacsony. Egyszerűen csak bekapcsol még a nemlétező riasztórendszerem is és késztetést érzek arra, hogy megpróbáljak menekülni.

 - Ennyi?

 - A harapós rész ennyi. – Rámnéz, én pedig nem tudom nem észrevenni a szemei éhes csillogását és az ajka szélén megbúvó, apró vércseppecskét. Tulajdonképpen egész szexi. – Nagyon rossz volt?

 - Túlélhető. – Hüvelykujjammal megtörlöm a száját és lágyan, szeretetteljesen végigsimítok az arcán. – Ha már vérzik ez a szar, csinálj vele valamit. Ne vesszen kárba Byun Baekhyun drága vére!

 - Nagyon nagylelkű vagy ma – gúnyolódik, ám azért mégiscsak a sebhez hajol és buzgón nekiáll nyalogatni a folyamatosan szivárgó vörös nedűt.

 Roppant elégedett vagyok magammal.

 - Tudom. Mostmár kérdezhetek?

 - Kérdezz, ha szeretnél – mormogja, de láthatóan van, ami jobban lefoglalja.

 Megköszörülöm a torkomat.

 - Ez mindig is érdekelt… - Bátorítóan hümmög egyet én pedig köhintek. – Szóval, ha menstruál egy lány, ti azt érzitek, meg minden? Ez nem baromi kínos? És a betéteket nem… Nem is tudom, nem kukázzátok ki meg ilyenek, ugye?

 Chanyeol elszakad a nyakamtól és a két tenyere közé fogva az arcomat, összevont szemöldökkel nekiáll méregetni. Láthatóan próbál rájönni, hogy viccelek-e, de amint nem talál semmi erre utaló jelet, csak megforgatja a szemeit.

 - Meglepő, hogy egy ilyen csinos pofiba mennyire kevés értelmes gondolat szorult. – Dühös, felháborodott tekintetemet látva elneveti magát. Mekkora gyökér! – Igen, érezzük. Na gyere, ragasszuk le.

 Legörget magáról, aztán egy lassú, amolyan tipikusan cicás nyújtózkodás kíséretében feláll az ágyról, majd úgy, ahogy van, egy szál boxerben kivonul a fürdőszobába. Igazából irigy vagyok, én is szeretnék tudni ilyen szexin hátropogtatni, meg ilyenek. Viszont nincs okom reklamálni. Ha ez is menne, túlságosan is jó lennék már erre a világra.

 Mielőtt utána megyek, felkapom a pólóm.

 - És ez nem fura? – kérdem, aztán felpattanva a mosógép tetejére figyelem, ahogy nekiáll a mosdókagyló fölötti, üveges szekrényben kotorászni.

 Én tuti nem vettem sebtapaszt, mert nem vagyok ennyire előrelátó, és még tutibb, hogy nem tettem oda, de azért hátha. A bizalmam benne van.

 - Az a fura, hogy téged ez érdekel – nevet fel, majd diadalomittas arckifejezéssel, no meg egy pofás, valószínűleg általa összeállított elsősegélyes dobozkával a kezében felém fordul.

 - De te szereted, ha valaki fura – mondom ki a nyilvánvalót.

 Elém lép és nekiáll ellátni a sebemet. Készségesen újból oldalra billentem a fejem. Mennyire normális, hogy még ebben is ügyes? Bezzeg én egy nyamvadt rántottát nem tudok elővarázsolni.

 - Csak, mert normálisnak lenni olyan unalmas – szólal meg pár perces hallgatás után, majd elővesz valami kis tégelyes cuccot és a benne lévő, rozsdabarna trutyiból ráken egy keveset a nyakamra. Az égő, csípő érzésre felsikítok. Esküszöm jobban fáj, mint maga a harapás!

 - Ya, arról volt szó, hogy nem akarsz megölni! – rivallok rá, mire ő vigasztalásképp fejcsóválva, a tarkómnál fogva a mellkasának dönti a buksimat és belecsókol a hajamba - Vámpír vagy. Az minden, csak nem normális – suttogom.

 Ajkaim a bőrét súrolják.

 - Igen, valahogy már rájöttem. – Rá sem kell néznem, hallom a hangján, hogy mosolyog.

 - Amúgy az Alkonyatot vágod, nem?

 Chanyeol eltávolodik, unott képpel nemet int a fejével és helyettem inkább újra a dobozkának szenteli a figyelmét. Egyre jobban kezdem elveszteni a hitemet a vámpírok dicső fajában. Amellett, hogy a vérszopáson kívül semmi érdemlegeset nem csinálnák, még a kultúrájuk alappilléreivel sincsenek tisztában. Ez baromira gáz!

 - Már a neve sem szimpatikus.

 Agyfasz. De tényleg.

 - Akkor gondolom nem fog elvinni a Volturi, amiért egy emberrel fajtalankodsz. – Közben a körmeimet nézegetem. Túl hosszúak.

 - Mi az a Volturi? – kérdezi, őszinte döbbenettel a hangjában.

 - Ezt sem tudod? – Arcát látva kénytelen vagyok felnevetni. – Látod, te vagy a fura, nem én.

 Megforgatja a szemeit.

 - Bármennyire is szeretnék belemenni megint ebbe, érett kétszáztizennégy éves férfi lévén inkább nem fogok. – Itt büszkén kidülleszti a mellkasát. – Egy vámpírnak úgyis mindig igaza van!

 - Hű, Park Chanyeol! – füttyentek - Hogy neked mekkora arcod lett!

 Láthatóan totál büszke magára, én pedig nem bírok magammal, vele együtt vigyorgok. Időközben úgy tűnik, megtalálta azt is, amit keresett.

 - Egyébként – szólal meg hirtelen, de nem folytatja. Összevont szemöldökkel méregeti a sérülésemet.

 - Hm? – Megvárom, amíg sikeresen, a lehető legspeckóbb szögben felragasztja a sebtapaszt és csak utána kérdezek vissza.

 Hátrébb lép és megszemléli a mesterművét.

 - Meg fogom találni a módját, hogy átváltozhass.

 Ó, még mindig ezen kattog?

 - Miért?

 Újra visszabattyog az üvegesszekrényhez, és már épp kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy nem fog válaszolni, mikor ugyan háttal nekem, de újra megszólal.

 - Mert veled még az örökkévalóság se lenne unalmas.

 Hirtelen nagyon boldog vagyok, hogy nem látja az arcomat. Szörnyen nézek ki kipirult pofival.