Lila - Serendipity

*itt a dobozos formázás miatt kellett feketére tenni a háttért, mert másképp a fehér alap miatt nem látszódtak volna a betűk rendesen* 

Pont: 46,4

 

Cím: Serendipity
Műfaj: fluff, AU
Szereplők: Park Chanyeol & Byun Baekhyun (EXO)
Figyelmeztetés: -nincs-
Korhatár: +12

--------------------------------------------------------------------

"A Hold rossz helyen van..."

 Ismételte el magában azt a mondatot, mely már szinte beleégett, oly sűrűn vetődött szeme elé az a kép. Hogy is lehetett volna ezt elkerülni, hiszen a világító bolygók a feje felett kísérték őt álmaiba minden este. Szerette az asztrofizikát, a csillagokat-bolygókat, mindent tudott is róluk, pedig ő maga elméleti fizikus volt, mégis, ez volt az, ami végtelenül vonzotta őt.
 De a mennyezeten lévő világűr csak felzaklatta minden pillanatban, mikor tekintete a neonos formákra siklott. Egy éjszakán át rajzolta a 'tervet', minek alapján el kellett volna helyezni a bolygócskákat, ám valahogy a Hold mégis rossz helyre keült. Rettentően zavarta őt, de magasságát tekintve képtelen volt önállóan helyretenni ezt az általa fatálisnak vélt hibát. Csak bámulni tudta, magában morogva, hogy a bátyja miért nem volt képes követni az egyszerű utasításokat.

 Mélyet sóhajtva ült fel az ágyon, mely halk nyekergéssel töltötte meg a szoba már-már nyomasztónak ható csendjét, ám ez is csupán pár másodpercig tartott. Utána ugyanaz a montonitás vette át a hatalmat a helyiség és a lakás felett. Baekhyun szerette a csöndet, szeretett egyedül lenni, mert így senki se zavarta meg a munkájában, és semmit sem utált jobban, mint mikor félbeszakítják. Lassú mozdulatokkal állt fel, nyújtózva egyet. Éjszaka sokáig volt fent, hogy megnézhesse a Star Trek legújabb filmjét, és elkerülhetetlen volt, hogy elaludjon délután. Nem érezte megerőltetőnek a kutatóegyetemen végzett munkáját, és maximum tizenegyig volt fennt, így nem is értette, hogy lehetett ennyire kimerült. Gondolkodni sem tudott rendesen, ez pedig nagy szó volt nála. Hatalmas nagy szó...

 Baekhyun sosem volt átlagos ember. Bár nem voltak barátai, az apukája elhagyta őket még kiskorában, nem érezte úgy, hogy rossz élete volt. Ez talán azért is lehetett, mert annak ellenére, hogy az édesanyja rengeteg szeretettel nevelte őt, képtelen volt megérteni az emóciók fontosságát, értelmét. Nem kötődött más emberekhez anyukáján kívül, nem volt szociális élete, és ő mégsem hiányolta. Talán az enyhe autizmusának köszönhető, hogy nehezen értett meg másokat, vagy a tapasztalatlansága miatt, de képtelen volt más emberekkel szót érteni, kedvesnek lenni velük. Pedig, ő nem volt rossz ember, csak tudatlan ezen a téren. Úgy érezte, senkivel nem tudna szót érteni, pedig az egyetemen hozzá hasonló emberek dolgoztak, és...mégsem. Baekhyun kiemelt kutató volt, az egyetlen elméleti fizikus, aki tizennégy évesen kezdett ott dolgozni, ezért sokan nem is kedvelték. Míg másoknak évtizedekbe telik ekkor mértékű tudást magukba szedni, Baekhyun hét év alatt végzett el több iskolát is, bár feleslegesen. Anélkül is rendelkezett elegendő tudással, de ő mégis szomjazott utána. Rengeteg díjnak volt tulajdonosa legfiatalabbkét, végtelensok elismerést kapott, mégis hiányolt valamit, de pontosan ő sem tudta, mi az. Csupán mindig, mikor a gondolataiba mélyedt, melyek épp nem a fizika körül forogtak, összeszorult a mellkasa, és szíve fájdalmasan dobbant meg. Azelőtt egyszer sem érzett ilyet, szokatlan volt, és felettébb kellemetlen. Ha ilyen érezni, érzelmekkel tele lenni, ő nem akarja.

 A nappalijában ott állt a fehér tábla, rajta rengeteg képlettel, gondolattal. Forrócsokiját a kezében tartva állt elé, de hiába nézte szüntelenül a számokat, hiába törte a fejét, megakadt. Életében először nem tudott mit kezdeni magával, és a húrelmélettel, mi kifogott rajta. Soha nem történt ilyen, de a napokban nem tudott koncentrálni semmire. Ijesztő volt számára, hiszen az egyik legnevesebb, újkori kutató volt, és sikeresnek ígérkezett a jövője, sőt, az álma is ott volt, hogy Nobel-díjat nyerhessen, de ezek a célok egyre halványodni látszottak a fejében. Ez a keserű érzés nem volt annyira kínzó, mint az, amit a mellkasában tapasztalt, de kétség kívül elvette a kedvét mindentől. Idegesen fújtatva dobbantott egyet, erősen csapva le a bögrét a kávézóasztalta, majdnem kilötyögtetve a sűrű italt. Ledobta magát a kanapéra, hátraejtve a fejét, lehunyva szemeit. Huszonkét éves volt, és úgy érezt, sehová se tart az élete. A jövőbeli tervei nem álltak biztos lábon, ez pedig alatta is megingatta a talajt. nem volt még bizonytalan soha, de jelen pillanatban fogalma sem volt arról, mit kezdjen. Kínzó volt, idegesítő, mindennél jobban szeretett volna a végére érni ennek az időszaknak, de nem tudta, mit kellene tennie. Érezte magában az űrt, csak azt nem tudta, mi hiányzik. Minek kellene kitöltenie?

 A napok rohamosan teltek, Baekhyun számára mégis szinte megállt  az idő. Mintha ő lassan sétálta volna végig a lefutni kívánt köröket, és mindenki rohanva haladt el mellette. Annyi vigasztalta, hogy sikerült előrébb jutnia a húrelmélet képletében, de a megoldást még nagyon messze érezte.

 Tálcájával a kezében lépett be az étkezőbe, körbepillatva. Meglepően sokan voltak az amúgy tágas helyiségben, mely most igazán kicsinek tűnt. Ez egy dologra engedett következtetni, hogy a művészeti szakosok is itt ebédelnek. A két egyetem szorosan egymás mellett helyeszkedett el. Ahhozz, hogy az egyikből a másikba lehessen jutni, csupán egy egy méteres, fedett területen kellett végigmenni. Mint egy külső folyosó.
 Sokszor történt meg, hogy a két egyetem együtt étkezett, mivel a másik épület étkező része különeső rész volt, és az esős időszakokban - mint amilyen most is volt - sűrűn ázott be. Így pedig egy terembe kényszerültek, és, bár pont elfértek, Baekhyun így tudta, most kénytelen lesz megosztani valakivel az asztalát, ha úgy adatik. Szemével keresve egy kétszemélyes asztalt oldalgott oda, kikerülve az étkező embereket. Próbált láthatatlanná válni, de hosszú pillanatokra valaki tekintete mindig megakadt rajta.Ez főleg a női kollégák és egyetemisták körében fordult elő, de nem tudta, miért. Sose értette, viszont rettentően zavarta. Utált a középpontban lenni.

 Csendesen ült le a székére, és nekilátott az ebédnek, pedig nem igazán volt étvágya. A rizsből kipiszkálva a borsókat nevezte ki őket atomoknak, ezzel is a húrelméleten agyalva, de hamar tért át a bolygók keringésének ábrázolására. A pici borsót, mely jóval kissebb volt a többinél, egy nagyobb mellé helyezte, ezzel a Föld és a Hold keringését valósítva meg tányérjában. Eszébe jutott a szobája mennyezetén lévő mini Naprendszer, és az eltévedt Hold. Eddig ez volt a legnagyobb problémája, most mégis elenyészőnek tűnt a többi, végeláthatatlan szenvedés mellett. Mérges volt. Eddigi életében először borították el így az érzések, amiket nem ismert, és amik kellemetlenek voltak. Ha már ilyeneket tapasztal, lehetnének kellemesek azok az emóciók...

 – Leülhetek? – A mély hang olyan hirtelen szakította ki háborgó gondolataiból, hogy enyhén megugrott a széken, kiejtve kezéből a pálcikát, és ijedt tekintetét az előtte állóra kapta. Elnyílt ajkakkal vezette végig tekintetét az irreálisan magas férfin, aki szintén tányér méretűre nőtt íriszekkel vizslatta őt. Olyan...különleges pillanat volt ez. Mindketten szótlanul meredtek egymásra, Baekhyun képtelen volt elszakítani a tekintetét a sötét, csillogó íriszekről, amikbe érthetetlen mód szinte elveszett. – N-ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – törte meg a csendet végül a magasabb, bizonytalanul ülve le, mivel választ nem kapott, de nem is küldték el. – Park Chanyeol – mosolygott az előtte ülő fiúra, aki még mindig elveszett tekintettel nézett rá, mint aki nem is tudja, hol van. Talán Baekhyun pont ezt is érezte.

 – B-Byun Baekhyun – biccentett, halkan ejtve ki a szavakat. Sosem beszélt még más emberrel, egyszer sem, és félt, hogy, ha most ez a Chanyeol beszélgetni kívánna vele, ő elrontaná, pedig az alap illemszabályokat ismerte ő is. például, hogy ne bámuljuk az embereket, ám ennek az alapköveteltségnek nem tudott eleget tenni. Chanyeolnak különös megjelenése volt, egyedi arcvonásai, amik lágyak voltak, és mégis, egy határozott, férfias külsőt kölcsönzött neki. A hatalmas szemei meglepően szokatlanok voltak koreai szemléletben, de ami furcsább volt, az a lehetetlen magassága. Baekhyun még sosem találkozott ilyen magas emberrel, az egyetemen általában átlagmagas, vagy tőle alacsonyabb személyek jártak. Ha pedig a művészeti egyetem hallgatói itt voltak, ő az irodájában ebédelt. De most tele volt a szoba kísérleti gépekkel és eszközökkel, így kikényszerült ide.

 – Új vagy itt? Még nem láttalak. Ráadásul, olyan fiatalnak tűnsz – mosolyodott el kedvesen Chanyeol, mire Baekhyun szíve újabb dobbanást hagyott ki. Miért reagál ennyire...hevesen?

 – Nem, csak... Ritkán eszek itt – motyogta, visszatérve a borsók piszkálásához, vagyis a Hold keringtetéséhez.

 – Tényleg? Akkor a kutatóegyetemen dolgozol? – lepődött meg a magasabb. Baekhyun fiatalnak tűnt, nagyon fiatalnak, és az egytemen dolgozók nagyobb része középkorú emberekből állt.

 Baekhyun aprót bólintott, felpillantva a hitetlen Chanyeolra. Látta rajta, hogy ősintén elképedt, ez pedig apró mosolyt varázsolt szája sarkaiba. Mosolyt... Fogalma sem volt arról, miért mosolygott. Nem szokott mosolyogni... Más ember sose váltotta ki belőle ezt az érzést, sőt, semmilyet, erre egy ismeretlen férfi rendezetlen dobogásra készteti a szívét. Tudn akarta, mi történik vele, mert megijesztette ez a sok új, amiről eddig fogalma sem volt.

 Chanyeol látva Baekhyun mosolyát automatikusan tükrözte le az édes mimikát. Elbűvölőnek találta az előtte ülőt, végtelenül aranosnak, és meglepően gyönyörűnek. Sose találkozott még ilyen emberrel aki ennyire hamar, ilyen nagy mértékben képes elvarázsolni őt. Meg akarta ismerni, teljesen. Ezelőtt nem vonzották a férfiak, meg sem fordult a fejében, mégis, Baekhyun a már őket megszégenyítő szépségével elbódította a másikat. Nem zavarta különösebben, hogy egy vele egynemű keltette fel az érdeklődését, olyannyira, mint talán még soha senki, és talán pont ezért, mert ez különleges volt. Más, mint a többi. Nem csak a helyzet, hanem maga a érzés is.

 – Tudom, illetlenség megkérdezni, de most tényleg, rettentően érdekel. Hány éves vagy? – dőlt előrébb Chanyeol, vigyázva, hogy ne hajoljon bele a tálcán lévő ételbe.

 – Huszonkettő – Chanyeol elképedt tekintetére felkuncogott, jól szórakozva a másikon. Nem akarta azon törni magát, mi miatt lett ennyire közvetlen, egyszerűen Chanyeol ezt váltotta ki belőle, alig pár perc alatt. Hihetetlennek gondolt őt, olyannak, aki melegséget áraszt, ezzel kellemesebbé téve az emberek napját; és Baekhyun mohón többre vágyott ebből a melegségből, amit most tapasztalt.

 – Viccelsz... – Chanyeol ledermedve nézte a jól szórakozott - mint kiderült - idősebbet. Csak pár hónap ugyan, de szeptember vége lévén ő még messze nem huszonkettő. Nem akart hinni a fülének, de Baekhyun kuncogása visszarántotta őt, és szélesen elmosolyodva egyenesedett fel. Baekhyunon mindent aranyosnak talált, vagy gyönyrünek, észbontónak...tökéletesnek. Nagy szó ez, egy valódi képtelenség is, de számára az volt. Pedig nem is ismerte. De határozottan érezte, Baekhyun személyisége pont ennyire édes lehet, mint ő maga.

 Az ebéd sokáig elhúzódott, valahogy mindketten elfeledkeztek arról, hogy hol vannak, hogy Chanyeolnak órája lenne, és Baekhyunnak dolgozni kellene. Jól elvoltak, bár inkább csak a fiatalabb beszélt, és Baekhyun néha-néha válaszolgatott a kérdésekre, mindketten élvezték azt a másfél órát, amit eltöltöttek ott. Élvezték, csupán azt is, hogy a másik ott van.

 – Nemár, biztos te is csináltál olyat kiskorodban, amiért anyud mérges lett – tette keresztbe karjait Chanyeol, miután ő elmesélte gyerekkora kínos élményeit. Hogy rengeteg volt, az biztos, de Baekhyun élvezettel hallgatta a másik mély hangját, néha elmosolyodva azon, amit felfogott a mondandójából. Jobban lekötötték a másik arcvonásai, amiket nem győzött a fejébe vésni, pedig a fotografikus memóriájának köszönhetően az első másodperctől kezdve az elméjébe égett.

 – 1996, július tizedike volt. Lézert akartam építeni, mert a szomszéd kutya szétrágta a labdám. Sikerült is volna, de kijött a rendőrség, mert olyan anyagot rendeltem a neten, ami illegális az országban, és csak a kutatók engedélyével lehet tartani. – Baekhyun igyekezett mindent a legegyszerűbben mondani, mert magát ismerve rengeteg szakszavat használt volna, mivel ehhez szokott hozzá, de véletlenül sem akarta, hogy a másik hülyének érezze magát mellette.

 – Hogy mit akartál csinálni? Négy évesen? Nem lehet, hogy anyud rosszul emlékszik? – nevetett Chanyeol, de szinte azonnal elhallgatott a másik értetlen tekintetét látva.

 – Emlékszem rá.

 – Emlékszel? – értetlenkedett a fiatalabb. Lehetetlennek tűnt, hogy ennyire tisztán emlékezzen valamire...

 – Fotografikus memóriám van. Mindenre emlékszem 1994, december hetedike óta – tájékoztatta Baekhyun a fiatalabbat, aki szinte el sem akarta hinni. Eddig szó sem esett ilyesmiről, nagyon Baekhyunról sem, de a munkájához kapsolódó oldala teljesen más volt, mint az, amit az elején megismert. Ahogy kezdte megismerni az idősebbet, úgy jött rá, mennyivel másabb is. Elképesztőnek találta, hogy hét év alatt végezte el az összes tanulmányát, hogy milyen mértékű tudás hatalmában is van a másik. Eleinte talán ijesztőnek hat, olyannak, amit az ember nehezen ért meg. Baekhyun ezt tudta, és látta a fiatalabbon, hogy talán...sok neki ez. Elvégre, ő egy érzelmi analfabéta, semmit nem tud arról, amire a másiknak szüksége lehet.

 – Fura vagy – hangzott a fiatalabb szájából, miután már szinte kongott az egész alsó szint, mert ilyenkor mindenki fent van a laborokban, vagy az irodákban. – De nem baj. Szeretem a fura embereket. Normálisnak lenni unalmas...

 Baekhyun szíve ha lehet, még gyorsabb tempóra váltott, szinte kiszakadva a mellkasából. Felforrósodott a bőre, és az érzés, ami szétáradt benne, majd szétfeszítette őt. Igaz, hogy kellemes emóciókat kért, de nem ennyire... Ez túl forró volt számára, hát még az, mikor a másik előre hajolva apró puszit nyomott az ajkaira. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhatna, szinte már mindene remegett...

 Most tudta, mit érez. Boldog volt. Mindennél boldogabb...